Bayer Zsolt védelmében

Elgondolkodtató, hogy a rendszerváltozás utáni több, mint két évtized legtöbb embert megmozdító eseménye egy (majd még egy) az általános szeretet nevében életre hívott békemenet volt Magyarországon. Az öszödi beszéd aljassága, majd az azt követő zavargások, a rendőrterror tizedannyi embert sem vitt ki az utcára. Úgy tetszik, a magyarságból kiveszett az agresszivitás. Tömegeket mozgósítani nálunk csak a szeretet és az összefogás felhívásával lehet. Pedig az agresszivitás egy normális határig fontos és szükséges képesség. Ha például idegenek törnek be a lakásomba és már nincs hová hátrálnom előlük, az utolsó lehetőségem a védekezésre a támadás; még a sarokba szorított nyúl is ezt teszi. Mi, magyarok azonban képtelenek vagyunk a védekezésre, és ha véletlenül valamelyikünk feljajdul hangosan, mert elviselhetetlennek érzi már a beszorítottságot, összerezzenünk és rémülten kérdezgetjük egymástól: „Nem kiáltott ez túl veszélyes dolgokat? Szabad ilyen szélsőségesen jajgatni? Szabad jajgatni egyáltalán?” 
Pedig fél évszázada még bátrak voltunk. Mi voltunk Európa legbátrabb, legigazabb nemzete. S talán ez volt a baj. Az 1956-os hősies áldozatot a világ semmire sem értékelte. Nem köszönte és nem is becsülte meg. Úgy tett, talán a lelkiismerete megnyugtatására, mintha észre vette volna, de valójában nem vette észre, vagyis nem akarta észrevenni. Akkor más forgatókönyv volt aktuális, és abban a forgatókönyvben bennünket éppen rabszolgának adtak el... Talán ez törte meg a lelkünket, hogy elhittük, az igazság elbukott, Isten halott, nincs remény és nincsen jövő. Sérült nemzedékek nőttek így fel, akikből egy-egy csak „szem volt a láncban”, az elnyomás rabszolgaláncában, s akik nemhogy nem mertek, de nem is tudtak hinni a szabadságban, még akkor sem, amikor felsőbb utasításra valakik hirtelen, egyik napról a másikra könnyed mozdulattal leoldották lábukról a láncot, mintha sosem lett volna, s intettek: „Mehettek, Ausztriába, vásárolni...” 
A belső pribékek, a kápók azonban velünk maradtak, mert nekik az volt a dolguk, hogy kontroll alatt tartsanak minket, nehogy eszünkbe jusson hősnek lenni, nehogy felébredjen bennünk a természetes agresszivitás, az életösztön egyik legfontosabb összetevője. Sok eszközt találtak erre. Először nácikra vadásztak közöttünk. Náci az volt, aki szerette volna egy kicsit szebbnek, otthonosabbnak érezni az otthonát. Azt rögtön megvádolták azzal, hogy náci. S hogy a vádnak súlya legyen, valahonnan valamelyik vándortársulatból előrántottak egy dísznácit, aki hol fogaskerekes karszalaggal, hol karlendítéssel pózolt a fotósok hada előtt, bizonyítván a közöttünk osonó kápók és pribékek vádjait: „íme, a magyarok között nácik vannak”... De aztán elkopott ez az eszköz, mert már olyan sok lett a náci, hogy a világ megunta. 
És akkor jöttek a cigányok. Európa legnyomorultabb, legjobban megalázott, legmélyebbre taszított, mindenhonnan kirekesztett, megvetett, öntudatát elveszített, magának hamis tudatok szilánkjaiból mítoszt gyártani próbáló nemzete. És a kápók és pribékek pénzt osztottak szét közöttük; nem sokat, csak annyit, amennyi borra, pálinkára, egy fél vekni kenyérre elég, és azt mondták nekik, „a fasiszta magyarok elnyomnak benneteket, de ti csak kiáltsatok, történjen bármi, legyen hibás bárki, csak kiáltsatok, és mi máris jövünk, megvédünk titeket, és hozzuk a svéd televíziót meg a világsajtót.”

A kápók és a pribékek pontosan tudták, hogy a cigánygyerekek nagy hányada a szeretet teljes hiányában nő fel: aki nagyobb, félrerúgja őket, aki hangosabb, felordítja álmukból, ezért úgy cseperednek fel, mint a vadállatok; ha rúgnak feléjük, elugranak, ha nem figyelnek rájuk, viszik, ami vihető, mert csak egyszeri a pillanat, és nincs sem igazság, sem jóvátétel. Felnőve vadállatok lesznek belőlük, akik nem ismerik a megértést, a feltétel nélküli szeretetet, akikbe annyiszor mart bele a valóság, ahányszor kiléptek a putri ajtaján, ezért aztán a legerősebbek hordába verődnek, mint az ősemberek az idők hajnalán, mert a folyamatos veszély ellen a hordalét az első hatásos védekezés. 
A többit tudjuk. A kápók és pribékek jó munkát végeztek. Amikor a zámolyi cigányok hordája agyonvert egy magyar fiút, a gyilkosok a kápók és pribékek közvetítésével Franciaországba menekültek és ott menedékjogot is kaptak, mert Franciaország elhitte, hogy a magyarok nácik és kirekesztők. Amikor Bándy Katát bestiálisan megkínozta és megölte egy cigány, a svéd televízió otthon maradt, nem jött el Olaszliszkára sem, de itt volt, amikor a cigányokra lövöldöző magyarokat elkapta a rendőrség. Marian Cozma meghalt. Sávoly Gergő túlélte a késelést... A katasztrófa árnyéka egyre sötétebb, mert egy rettenetes népesség rettenetes életet él, s abból a rettenetből, mint Mordorból a gonoszság, újabb és újabb borzalmak támadnak, ha nem teszünk ellene valamit. 
Most egy közülünk, Bayer Zsolt egy hatalmasat ordított: „A kurva életbe, elég volt!” Nem szép dolog ordítani. De ne ezen háborogjunk, mert olyan volt ez az ordítás, mint a félrevert harang: akinek a füle mellett kondítják meg, az majd’ belesüketül, de nem ez számít, hanem az ok, amiért a vészharangnak meg kellett szólalnia. Ha nem történik semmi, és minden megy tovább, akkor itt előbb-utóbb háború lesz. Cigányok gyilkolnak majd egyre több magyart és magyarok ölnek majd cigányokat, mert idővel azért egyre több olyan magyar lesz, aki a sarokból kitámad. 

Most és itt azonban nem félkatonai osztagokra, de nem is széplelkű idiótákra van szükség, hanem a valóság könyörtelenül higgadt feltárására, annak tudományos megismerésére, hogy miért vannak falvak Magyarországon, ahová magyar ember már nem meri a lábát betenni, hogy miért vannak települések, ahol az autós – Olaszliszka óta – lelassít és nagyon óvatosan vezet, egyúttal azonban fohászkodik istenéhez, hogy el ne romoljon a motor, mert ha meg kell állnia véletlenül, akkor jaj neki... hogy miért van az, hogy ha öt cigány felszáll a buszra, a villamosra, vagy a vonatra, akkor az emberek összehúzódnak és rettegve várják az elkerülhetetlenül bekövetkező támadást. Másfelől pedig, hogy miképpen lehetne a most született cigánygyerekeket kimenekíteni e borzalmas végzet súlya alól. Hogy választ kapjunk végre a legfontosabb, a sorsunkat eldöntő kérdésre: a magyar és cigány értelmiségiek erőfeszítéseinek hatására csökken-e már végre, avagy szaporodik az együttélésre képtelen, vadállati szinten élő emberi lények száma. Ha csökken, akkor van remény, ha szaporodik, akkor előbb-utóbb elnyeli országunkat és népünket, magyarostul és cigányostul Mordor sötétje.
Mától új korszak kezdődik.