Mindenkit érnek sérelmek, ez ellen nem tudunk mit tenni. Viszont egy valamit tehetünk… megbocsáthatunk.
Megbocsáthatunk családtagjainknak, barátainknak, vagy egy ismeretlennek; megbocsáthatunk a hatásoknak, melyek nem építő jelleggel hatottak ránk. Megbocsáthatunk, majd folytathatjuk a megbocsátást megállás nélkül, mindezt azért, hogy „tisztán” tartsuk szívünket.
A megbocsátás csodája, hogy ezzel elvágjuk mindazt, ami a múltban nem működött. A közöny, a sértettség, a düh és a harag helyett a szeretet válasszuk.
Ha nem ezt az utat választjuk, sérelmeinket fájó sebekként lüktetve magunkkal cipeljük. Időről-időre feltépjük e sebek varrait, fájdalmat okozva magunknak… és a Másiknak is. Majd a fájdalomtól visszahőkölve elfolytjuk, újra magunkba zárjuk sérelmeinket… évekre, vagy akár életekre. A fájdalom, és a sértettség állandó váltakozásával a seb ott marad bennünk, lelkünkbe ég. És a kezdetben, oly kicsiny sérelem energiamintázatunk részévé válik.
A sértettség haragot szül. A harag tragédiája pedig abban áll, hogy kapcsolatban tart valamivel, ami fájdalmat okozott; valamivel, ami nem működött, ami nem sikerült, ami elárult, ami becsapott. Mégis csüggünk a haragon, mint egy életadó forráson, pedig ez a „forrás” nem ad, hanem elvesz… Ránk nehezedik és elvonja figyelmünket. Elvonja figyelmünket az életről, a szeretetről; megakadályoz abban, hogy betölthessük a nekünk szánt szerepet.
A neheztelések rendetlenséget és zavart keltenek lelkünkben és szívünkben. A bennünk lakozó békét és nyugalmat hatalmas zúgás és csörömpölés váltja fel. Majd veszteséget, veszteségre; fájdalmat, fájdalomra halmazunk… eltévelyedünk, hiszen a zúgásban nem halljuk szívünk szavát.
Mennyivel könnyebb lenne, ha túltennénk magunkat a nehézségeken és megbocsátanánk a felgyülemlett sérelmeket és csalódásokat! Mennyivel könnyebb lenne, ha végre megértenénk a megbocsátás szentségét!
A megbocsátás nem csak feledés, hanem annak megértése, mi nem működött, és hogyan is történt meg minden. Nem figyeltünk eléggé, nem voltunk hajlandók meghallani a másikat, képtelenek voltunk meglátni ismétlődő hibáinkat, vagy esetleg nem láttuk a másik szemében szikrázó szeretet fényét?!... Nem tesszük helyesen, ha feledünk, és később ugyanaz megismétlődik.
És a megbocsátás, nem csupán megértés, hanem feloldozás, újjászületés a szeretet oltárán.
A megbocsátás nem jelenti saját magunk feláldozását, nem jelenti azt, hogy megadjuk magunkat mások ismétlődő sértéseinek. A megbocsátás célja a negatív kötődésektől való felszabadítás. Az, hogy energiáink ne csapongjanak, hanem szívünkben összpontosuljon a szeretet energiája. A megbocsátással helyre áll bennünk a szeretet, visszanyerjük életkedvünket, és azok is visszanyerik, akiknek megbocsátottunk. Ösztönösen visszakerülünk az életbe, és újra kezdjük élni azt.
De először magadnak kell megbocsátanod. Jöjj rá, hogy a legfontosabb személy, akinek megbocsátással tartozol, akinek szeretettel tartozol, az Te magad vagy!
Ha, ezt képes leszel meglépni, egyre inkább leszel a szeretet, ami vagy!
Légy tudatában esendő pillanataidnak, hiszen ember vagy. Ne ítéld el mások gyöngeségét, hiszen már tudod, hogy ember vagy. Aki ember, az szeret és megbocsát.
Megbocsáthatunk családtagjainknak, barátainknak, vagy egy ismeretlennek; megbocsáthatunk a hatásoknak, melyek nem építő jelleggel hatottak ránk. Megbocsáthatunk, majd folytathatjuk a megbocsátást megállás nélkül, mindezt azért, hogy „tisztán” tartsuk szívünket.
A megbocsátás csodája, hogy ezzel elvágjuk mindazt, ami a múltban nem működött. A közöny, a sértettség, a düh és a harag helyett a szeretet válasszuk.
Ha nem ezt az utat választjuk, sérelmeinket fájó sebekként lüktetve magunkkal cipeljük. Időről-időre feltépjük e sebek varrait, fájdalmat okozva magunknak… és a Másiknak is. Majd a fájdalomtól visszahőkölve elfolytjuk, újra magunkba zárjuk sérelmeinket… évekre, vagy akár életekre. A fájdalom, és a sértettség állandó váltakozásával a seb ott marad bennünk, lelkünkbe ég. És a kezdetben, oly kicsiny sérelem energiamintázatunk részévé válik.
A sértettség haragot szül. A harag tragédiája pedig abban áll, hogy kapcsolatban tart valamivel, ami fájdalmat okozott; valamivel, ami nem működött, ami nem sikerült, ami elárult, ami becsapott. Mégis csüggünk a haragon, mint egy életadó forráson, pedig ez a „forrás” nem ad, hanem elvesz… Ránk nehezedik és elvonja figyelmünket. Elvonja figyelmünket az életről, a szeretetről; megakadályoz abban, hogy betölthessük a nekünk szánt szerepet.
A neheztelések rendetlenséget és zavart keltenek lelkünkben és szívünkben. A bennünk lakozó békét és nyugalmat hatalmas zúgás és csörömpölés váltja fel. Majd veszteséget, veszteségre; fájdalmat, fájdalomra halmazunk… eltévelyedünk, hiszen a zúgásban nem halljuk szívünk szavát.
Mennyivel könnyebb lenne, ha túltennénk magunkat a nehézségeken és megbocsátanánk a felgyülemlett sérelmeket és csalódásokat! Mennyivel könnyebb lenne, ha végre megértenénk a megbocsátás szentségét!
A megbocsátás nem csak feledés, hanem annak megértése, mi nem működött, és hogyan is történt meg minden. Nem figyeltünk eléggé, nem voltunk hajlandók meghallani a másikat, képtelenek voltunk meglátni ismétlődő hibáinkat, vagy esetleg nem láttuk a másik szemében szikrázó szeretet fényét?!... Nem tesszük helyesen, ha feledünk, és később ugyanaz megismétlődik.
És a megbocsátás, nem csupán megértés, hanem feloldozás, újjászületés a szeretet oltárán.
A megbocsátás nem jelenti saját magunk feláldozását, nem jelenti azt, hogy megadjuk magunkat mások ismétlődő sértéseinek. A megbocsátás célja a negatív kötődésektől való felszabadítás. Az, hogy energiáink ne csapongjanak, hanem szívünkben összpontosuljon a szeretet energiája. A megbocsátással helyre áll bennünk a szeretet, visszanyerjük életkedvünket, és azok is visszanyerik, akiknek megbocsátottunk. Ösztönösen visszakerülünk az életbe, és újra kezdjük élni azt.
De először magadnak kell megbocsátanod. Jöjj rá, hogy a legfontosabb személy, akinek megbocsátással tartozol, akinek szeretettel tartozol, az Te magad vagy!
Ha, ezt képes leszel meglépni, egyre inkább leszel a szeretet, ami vagy!
A szeretet: megbocsátás.